Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rövid mesék(2)

2010.09.08

A VESZEKEDŐ UJJAK

Megesik, hogy a kezünk ujjai is összevesznek. Elhiszitek, vagy sem, bizony megtörténhet. Saját fülemmel hallottam, hogy van ilyen, és ha gondoljátok, most elmesélem nektek. Egy nyári délutánon történt. A középső ujjam lustán kinyújtózott, majd büszkén kijelentette:

- Én vagyok a világ közepe!

A többiek csak bámultak.

- Mi vagy te? - kérdezte a gyűrűsujj.

- A világ közepe. - ismételte az előbbi. - Mindent hozzám viszonyítanak. Még titeket is. - tette hozzá, és nagyképűen kihúzta magát. A gyűrűsujj kicsit összeráncolta a homlokát, de nem volt rest a válasszal.

- Aha. - mondta. - A világ közepe. És akkor mit szóljak én? Rám aranygyűrűt húznak, feldíszítenek, és mindenki, aki szerelmes, és házasodni készül, engem bíz meg, hogy ezt világgá kürtöljem.

A mutatóujj mindeddig csendben hallgatott, most felnevetett.

- Gyerekek, nincs jobb dolgotok? Nézzetek rám! Észrevettétek már, hogy a ti cicomátok, hatalmas világközepetek nem ér az égvilágon semmit, ha munkáról van szó? A gazda engem vesz elő, ha mutatni kell valamit, ha dorgálni kell valakit, és ha megkóstolja a krémet a tortán, akkor is engem hív segítségül. Ti csak kolonc vagytok a nyakán, semmi más! Ezt vegyétek tudomásul.

Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hüvelykujj.

- Méghogy kolonc! - füstölgött. - Nekem mondod ezt, aki nélkül a gazda nem lenne képes semmit megfogni, nem tudna kapaszkodni, és még azt se tudná megmutatni a világnak, hogy minden rendben van? Miről beszéltek? Bár ami igaz, az igaz, van itt egy közülünk, aki tényleg nem csinál semmit.

Minden szem a kisujjra szegeződött, aki eddig békésen aludt. Az ujjak bólogattak. Elfelejtették már a bosszúságaikat, mert végre akadt valaki, akit közösen lehetett szidalmazni. Felháborodva morogtak egy ideig, ám a kisujj rá se hederített az egészre.

Kényelmesen elnyújtózott, és azt álmodta, hogy egy kisgyerek kapaszkodik belé meleg kezecskéjével, így vezeti őt az édesapja. Ennyi elég volt a legkisebb ujjacskának, és nem törődött az acsarkodó többiekkel.

 

AZ ÁLOMKÜLDŐ

Gyermekkoromban sokat kérdezősködtem arról, hogy hol van az álmok hazája, de senki sem válaszolt. Persze nem azért mert nem akartak, hanem mert senki sem tudta a választ. Aztán egyszer álmomban odajött hozzám egy alacsony, kopasz emberke. Fehér kabátot viselt, olyan volt, mint egy picike angyal.

- Még sohasem mutatkoztam be neked. - mondta. - Én vagyok az Álomküldő.

Kicsit megilletődötten nyújtottam a kezem, és megmondtam a nevem. Az emberke mosolygott. - Én küldöm neked az álmokat. - mondta. - Tudod, van egy nagy fiókom, olyan, mint amilyenben te a zoknijaidat tartod, és ott vannak az álmok bent egy nagy könyvben. Én választom ki őket, aztán az álmodókhoz küldöm. De te is megrendelheted őket, ha akarod.

Egy pillanatra eltöprengett, aztán hozzátette: - De az emberek nem nagyon szoktak álmokat rendelni.

Nagyon megörültem az Álomküldőnek, és nyomban ezernyi kérdésem támadt. - Milyenek az emberek álmai? - kérdeztem. - Te olyan sokat ismersz, mondd, van különbség egy felnőtt és egy gyerek álma között?

- A gyerekek álma színesebb. - mondta. - Ők még mernek álmodni, és szeretnek sokat nevetni az álmokon. Ezért ők vicces álmokat kapnak tőlem. A felnőttek többsége már nem engedi be a fejébe ezeket az álmokat. Hiába küldök nekik játékos tündéreket, ők gonosz manókká varázsolják őket. Nem tudom, hogy mit tehetnék. - tárta szét tanácstalanul a kezét.

Szótlanul ücsörögtünk egy darabig.

- Mondd, hogyan rendelhetnék tőled álmot? - kérdeztem aztán.

- Mi sem egyszerűbb. - felelt az Álomküldő. - Fogj egy darab papírt, és írd rá: ma estére ezt az álmot szeretném, megrendelni, aztán írd rá, hogy mit szeretnél. Tedd a papírt a párnád alá elalvás előtt, és már nincs is más dolgod, mint várni az álmot.

Ekkor felébredtem. Egész nap az Álomhozó járt a fejemben, majd este elővettem egy darab papírt, és felírtam rá, amit álmodni akartam. Elalvás után, aztán egyszer csak ott találtam magam ugyanazon a helyen, ahol előző este. Az Álomhozó hangosan felnevetett, amikor meglátott. - Na, mit mondtam? - kacagott. - Ugye, hogy így kell csinálni? Ezentúl mindennap olyan álmot rendelhetsz magadnak, amilyet csak akarsz. Most pedig sicc, még sok dolgom van, messze még az éjszaka.

Megköszöntem hát a segítségét, és magára hagytam. Attól a naptól kezdve soha nem felejtettem el felírni a kívánságaimat. Ha most benéznél a párnám alá, most is ott találnál egy darab papírt, és rajta az álmaimat.

 

A ROSSZASÁGRÓL

- Miért rosszak az emberek? - kérdezte a kisfiú. Megfordultam, és csodálkozva ránéztem. A fiú mögöttem állt, és kíváncsian bámult rám. Nem ismertem.

- Honnan veszed, hogy az emberek rosszak? - mondtam. - Még nagyon kicsi vagy, honnan veszed?

- Anyukám mondta. - válaszolt a fiú. - Ő mondta, és neki mindig igaza van.

Elgondolkodtam.

- Vannak rossz emberek, igen. - mondtam aztán. - De tudod, milyen sok ember él a Földön? Olyan sok, mint a virágok a réten. Láttál már virágos rétet? Van ott szép, illatos virág, és van kellemetlen szagú is. Van ott szúrós, ragadós növény is, és van, melyiknek az érintése olyan, mint a selyem. Ilyenek az emberek is. De még a szúrós emberek se rosszak igazán, csak nem mernek jók lenni.

A kisfiú két tenyere közé fogta két arcát. Mókás volt így, ahogy töprengett szavaimon.

- De hát jónak lenni a világ legkönnyebb dolga. - mondta. - Vagy mégsem? - gondolkodott el, majd huncutul elmosolyodott. - A múltkor az új ruhámban beletapicskoltam a pocsolyába. Csupa víz lett. Tudtam, hogy nem szabad, de olyan jó volt, ahogy mindenfelé repkedtek a vízcseppek! Ez a rosszaság?

Felnevettem.

- Nem, ez nem az. Az a rosszaság, amikor olyat teszel, ami másoknak fájdalmat okoz. Ha bántod őket. Ha csúnyát mondasz nekik. Ez bizony fáj, és neked is fáj. És akik rosszat tesznek, nekik is fáj, csak nem beszélnek róla. De az emberek nem rosszak, csak akkor lesznek azok, ha nem szeretik őket.

- Nem hiszek neked. - mondta a fiú. - Te meg akarod védeni a rossz embereket, pedig ők azok akik nem vigyáznak magukra, és nem akarnak jók lenni. Hiába vagy felnőtt, nem tudsz semmit az emberekről. Én ha felnövök, jó leszek, egyszerűen azért, mert jó akarok lenni, és rászólok magamra, ha rosszaságon töröm a fejem. És tudom, hogy a ruhámat anyukámnak kellett kimosnia, ezzel gondot okoztam neki, ezért legközelebb majd nem ugrálok a pocsolyában. De én tudom, hogy rossz voltam, pedig anyukám nem is mondta. A rossz emberek pedig nem tudják.

Meglepődve álltam, a fiú pedig elköszönt tőlem. Előtte még ennyit mondott: - Bácsi, ha legközelebb egy kisfiú kérdez tőled valamit, mondd azt, hogy nem tudod a választ.

Azzal elment. Picit haragudtam erre a kisfiúra, de aztán mire hazaértem, már rájöttem, hogy igaza volt. Bizony van, hogy a gyerekek okosabbak, mint a felnőttek.

 

A ZENEMANÓ

Élt egyszer egy apró kis emberke. Senki nem tudta az igazi nevét, ezért úgy hívták: A zenemanó. Ez a picike, nagy fülű manó nappal aludt, éjszaka pedig belopakodott az emberek álmaiba, és dalokat énekelt, vagy éppen csodaszép dallamokat játszott gitárján. Az emberek mikor felébredtek, rendszerint nem emlékeztek ezekre az álmokra, csak örömmel nyújtózkodtak egyet, és ezt mondták: - Milyen jól aludtam az éjjel!

Azonban volt néhány ember, aki nem felejtette el a zenemanót, ők, amikor reggel felkeltek, az első dolguk az volt, hogy leírták azokat a dallamokat, amiket álmukban hallottak. Ezekből az emberekből lettek később a zeneszerzők. A manó irigyen figyelte ezeket az embereket, mert ő azt szerette volna, ha senki sem emlékezik az álmára, és a zene csak az övé marad. Ezért egyszer panaszhoz ment az Álomtündérhez, aki az emberek álmaiért volt felelős.

- Mondd meg nekem, hogy miért engeded az embereknek, hogy emlékezzenek a zenémre? - követelte mérgesen. Az Álomtündér elmosolyodott. Szerette a zenemanót, így nem tudott rá haragudni.

- Az emberek nagyon elfáradnak estére. - mondta. - Tudod, rengeteget dolgoznak, és nagyon várják már az éjszakát, hogy lepihenhessenek végre. Te megédesíted az álmaikat, és ők hálásak ezért, még ha nem is mondják el neked. És van, aki továbbadja azt a csodálatos zenét, amit tőled hall. Miért irigyled hát tőlük ezt? Hiszen szebbé teszed ezt a világot!

- Én nem az emberek világát akarom szebbé tenni. - morgott a zenemanó. - Én az álmokat akarom megszínesíteni.

- De bolond vagy! - nevetett az Álomtündér. - Azt hiszed, hogy van különbség az emberek világa és az álmaik között? De hiszen minden ember azon dolgozik, hogy az álmait valóra váltsa! És amit te adsz nekik, az örökre megmarad! Az a sok zene, amit küldesz, az a sok dal, amit énekelsz, az mind elveszik! Csak az marad meg, amire emlékeznek. Ezért jó, ha ez emberek emlékeznek az álmukra. Így van miért dalolnod.

A zenemanó percekig csak töprengett az Álomtündér szavain, aztán széles mosolyra húzta a száját. - Akkor ezentúl hangosabban fogok énekelni, hogy mindenki emlékezzen az álmára.

Az Álomtündér felemelte az ujját, és intett. - Ne tedd! Énekelj csak halkan, úgyis csak az hallja meg, aki nem fél az álmaitól. És ne aggódj, aki nem fél az álmaitól, az megérdemli, hogy hallja az éneked.

Azzal az Álomtündér eltűnt, a zenemanó pedig a dolgára indult. Úgy elbeszélgették az időt, hogy észre sem vette, hogy beesteledett.

 

A HÁROM KIRÁLYFI

Élt egyszer egy öreg király. Olyan öreg volt, hogy már ki sem mozdult a palotájából, egész nap csak feküdt az ágyban, és könyveket olvasott. Úgy nevezték, hogy a tudós király. Aztán mikor érezte, hogy közeledik halálának órája, magához hívatta a három fiát. és így szólt:

- Fiaim, rátok hagyom hatalmas könyvtáramat, és a temérdek könyvet. De szeretném, ha előtte mindegyikőtök választana egyet közülük, ami a kedvence lesz, hadd lássam, hogy méltó kezekbe kerül-e a gyűjteményem és a királyságom.

Az ifjak nem értették apjuk kérését, de azért bementek a nagy könyvtárszobába könyvet választani. Elámultak azon a rengeteg köteten, amit odabent találtak. Óriási polcok, mennyezetig érő állványok és azokon több ezer, vagy talán millió könyv. Tanácstalanul nézegetni kezdték őket, majd mindegyik választott egyet. Az öreg király már türelmetlenül várta őket vissza.

- Én egy tudományos könyvet választottam. - mondta a legidősebb fiú. - Mindig szükség van arra, hogy tanuljunk, ezért úgy gondoltam, hogy ez lesz az én kedvenc könyvem. Igaz, hogy nem tudom, mi van benne, de mégis ez az enyém.

A király legyintett, és a középső fiúhoz fordult.

- Én egy szakácskönyvet vettem le a polcról. - mondta a fiú. - Enni mindig kell, úgyhogy egy biztos, hogy hasznos. Én ugyan nem tudok főzni, de mindig lesz, aki tudja majd használni ezt a könyvet.

A király sóhajtott, és szólította legkisebb fiát. A fiú kezében egy vékony kötet árválkodott csupán.

- Ez nem is könyv, csak egy füzet. - mondta szégyenlősen a fiú. - Az egyik hátsó polcon találtam. Semmi nincs benne, de majd én teleírom mindazokkal a dolgokkal, amit tapasztalok a világban. Aztán ha majd utódom lesz, átadom neki, hogy tanuljon belőle. Én ezt választottam.

Az öreg király arca felderült, és ölelésre tárta szét a karját.

- Te vagy a legbölcsebb fiam, rád hagyom a királyságomat. - kiáltotta boldogan. - A testvéreid talpraesett hercegek lesznek, okosak és alkalmasak arra, hogy bölcsen kormányozzák a birtokot, amit örökölnek. De az országomat csak te kaphatod meg, fiam, mert bízol magadban, és a tudásodban.

A idősebb fiúk csak bámultak, nem értették apjuk szavait. De fejet hajtottak, és elfogadták legkisebb testvérüket uralkodójuknak.

 

A FIÚ MEG A VIRÁG

A kisfiú egyszer meglátott egy csodaszép virágot az út szélén. Örömmel felkiáltott, és le akarta szakítani, de a virág hirtelen kinyitotta a szemét, és így szólt:

- Fáj az nekem, te kis ember!

A fiúcska megijedt kissé, mert soha nem látott még beszélő virágot, de kíváncsi is volt, mert tetszett neki a vékony hangocska. Ezért megkérdezte:

- Fáj, ha leszakítalak?

- Persze hogy fáj. - felelte a virág. - Ugyanúgy fáj, mint neked, ha elvágod az ujjadat, vagy beütöd a könyököd. Ha leszakítasz, otthon vázába teszel, még élni fogok ugyan pár napig, de aztán hamar elhervadok, és akkor majd nem kellek majd neked. Az emberek csak addig szeretnek, míg szép vagyok, de arra nem gondolnak, hogy ha nem szakítanának le, még sokáig szép lehetnék.

A kisfiú elgondolkodott.

- De akkor hogyan mutassam meg a szüleimnek, hogy milyen szép virágot találtam? Biztos ők is látni akarnak téged, de nem tudnak eljönni ide.

- Miért akarsz engem mutogatni? - kérdezte a virág. - Nem elég neked, hogy látsz engem. Legyen a szépségem a te titkod. Legyen a mi titkunk. Bármikor kijöhetsz ide, és gyönyörködhetsz bennem, de kérlek ne szakíts le.

A fiú mérges lett. Már-már nyúlt volna a virághoz, hogy letépje, de eszébe jutott a karácsonyfa, amit decemberben állítottak fel a szülei a nagyszobában. Milyen szomorú volt, amikor lehullottak a tűlevelei, és ott állt csupaszon, öregen a szobában! Visszahúzta a kezét.

- Jól van, virág. - mondta. - Nem téplek le. Többet ér nekem az életed, minthogy hazavigyelek mutogatni. Majd kijövök minden reggel, és nézlek egy kicsit, aztán otthon majd lerajzollak. Jó lesz így?

A virág boldogan bólintott, aztán a Nap felé fordította a szirmait. A kisfiú pedig ugrándozva szaladt hazafelé.