Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az éneklő csodakörtefa

2012.10.04

Az éneklő csodakörtefa

 

Azt mondták a gyerekek, hogy ma a városról meséljünk.

- A város olyan - kezdtem el de közbeszóltak.

- Nem jól mondod! - kiáltott Rebeka és Réka, meg Gergő, meg Dorcsi és Eszterke egyszerre, mert mindig úgy van a mesében, hogy…

- Egyszer volt, hol nem volt! - folytattam.

- Igeeen - kiáltották mind, - akkor igazi mese lesz - , csendesített mindenkit hallgatásra Dorcsi!

- Tehát egyszer volt, hol nem volt, túl

- „Az üvegréten, üvegerdőn és az üveghegyen” - mondták kórusban -, volt egy város…- fejeztem be a mondatot. A város ma is ott van valahol az egykori nagyrétek helyén. Történetünk pedig akkor kezdődött, amikor délután 1 óra után 12 perccel és 30 másodperccel Bálványos Lajos harmadik bé osztályos tanuló kilépett az utcára, s mögötte nagy döndüléssel becsapódott az iskola 100 valahány éves óriási vasakkal díszített tölgyfakapuja. Sietve, négy lépcsőt is átugrott, az utcán volt egyből, ott állt a járdán, s körötte hullámzott a városi forgatag.

Lajosnak is volt házi feladata, ezért elkezdte a város megfigyelését, mert a tanító néni azt mondta:„Gyűjtsetek legalább 10 olyan szót vagy mondatot, ami jellemzi a várost.”

„Azt a köcsögdudás fütyülőjét, már megint megfigyelni kell!”- mondta úgy magának, de valljuk be őszintén, szerette az ilyen, szerinte „mókás feladatokat”, mert lehetett kórincálni, a megfigyelés ürügyével, s ilyenkor nem mondták azt, hogy már megint csavarog. Különben is, nem szokott csavarogni!- összegezte magában a dolgokat Lajos.

A tegnap nehéz gondolatok gyötörték Lajost, hiszen délután meglátogatta Rézi mámit, aki szerinte biztos varázsló, s ott lakik a második emeleten, s azt mondta, hogy eljött a kiteljesítés ideje! Ezen megdöbbent Lajos, de valójában nem értette a dolgot, de most ismét felötlött benne, amit Rézi mámi mondott, s közben arra figyelt, hogy milyen ez a város! Lajos így látta a várost akkor: Az emberek az utcán, , hangosan beszéltek kiabáltak, sietve kapkodták a lábukat, rohantak, de érdekes módon, mindig kikerülték egymást. Lajos megállt, s azt gondolta, „ha három percen belül nem ütközik össze két ember, akkor Rézi néni engem elvarázsol, mert megint húzogattam a macskája farkát, mikor hazaindultam tőle.”.

Aztán dobbantott, és azt mondta magában: Nem! Én fogom elvarázsolni a várost, s őt is, a varázsigével, a Tőle hallott varázsigével, amit az erkélyen ülve mormogott, mielőtt elszunyókált volna.

- Nevetett hangosan örömében Lajos , mire három ember megállt előtte, és nézte-nézte őt. Volt egy szürkekalapos úr, egy babos kendős néni, a harmadik pedig egy piros kalapos vénkisasszony. Mindhárman egy-egy zacskót tartottak a balkezükben, s a jobb kezükkel szedegették a bennvalókat, s eszegettek. Lajos láttán, csak álltak és bámultak, mert nem tudták megérteni, hogyan tud valaki ilyen hangosan hahotázni.

Lajos megállapította:

A szürkekalapos úr sült krumplit eszik, a babos kendős néni pattogatott kukoricát , a piros kalapos vénkisasszony, hot-dogot falatozik, s a ketchuppal összekente az orrát.

- Baj van, fiam? - kérdezte a szürkekalapos öregúr látva, hogy Lajos hirtelen megállt, és szinte eltátotta a száját.

- Köszönöm… nincs semmi baj, de olyan mókásak tetszenek lenni… s nevetett tovább.

- Én? Mókás? - s felhúzta a bal, aztán a jobb szemöldökét a szürkekalapos úr.

Lajos még jobban nevetett.

-Mi van, fiam? –

- A sült krumplitól tetszik rángatni a szemöldökét - kérdezte. De az öregúr legyintett, és dühösen továbbment . A két hölgy, mintha ikrek lettek volna, egyszerre felemelték kezüket, s mutatóujjukat Lajosra szegezve azt mondták:

- Csibééész kölök! Szégyelld magad! - s sietve ők is továbbálltak. Meglásd, megjárod még! - kiáltották vissza - beteszünk az üveggömbbe téged is, közben ott kacsáztak az autók között, s átmentek a túloldalra. Amikor felemelték a jobb kezüket, s a mutatóujjukkal az égre mutattak, minden autó megállt egymás mellett szép sorban.

Lajos összerezzent, mert úgy tűnt neki, az üveggömb megszólalt, mint egy csengettyű. A nénik amint átértek, ismét megindult a forgatag.

Az úttesten rohangálnak az autók, akárcsak az emberek a járdán - állapította meg bölcsen Lajos, aztán összegezte úgy félhangosan: város ismertetője mindenki rohangál, zacskóból esznek és sértődékenyek.

Ezen aztán hümmögött egyet, majd a homlokára csapott, s felkiáltott : a városban élnek varázslók is. Tehát: a városban mindenki rohangál, zacskóból esznek, sértődékenyek, autókon száguldoznak és élnek itt varázslók is- foglalta össze a dolgokat.

Ekkor úgy tűnt, hogy egy pillanatra mindenki megállt a környéken, s Lajost bámulták, de ő mit sem törődött ezzel. Mondjuk varázslóból biztos több is van! Rézi néni biztos az, meg ez a két hölgy is gyanús - gondolta Lajos.

Aztán gondolatait a házi feladatra összpontosítva így folytatta: „ Persze még lényeges, hogy város főterén üveggömbbe zárva sivárkodott a város körtefája - zárta le az összegzést Zengőbengő Lajos harmadik bé osztályos tanuló.

Miközben ezen eltöprengett, úgy gondolta, van még annyi ideje, hogy elmegy az új vásárcsarnokba is, hátha talál magának egy új üveggolyót, mert abban meglátja a jövőt, vagy legalábbis azt, hogy holnap fog-e felelni az iskolában.

A vásárcsarnok egy hatalmas piac, amit befedtek. A teteje üveg, s a kereskedők kiabálnak, hogy kinek szebb a káposztája, paprikája vagy egyéb áruja. Ez tetszett Lajosnak, máskor az édesanyjával járt itt, de akkor oly jó gyereknek kellett lenni. Most úgy gondolta, hogy csibészkedik egy kicsit. A piac egyik oldalában libát, kacsát, gyöngyöst, s egyéb madarat árultak. Oda is ment az egyik asztalhoz, s megkérdezte az eladó bácsit:

- Anyukám elküldött, hogy kérdezzem meg lekváros csirkét tetszik-e árulni?

A bácsi értette a tréfát, s azt mondta:

- Most csak hecsempecs lekvárost hoztak. Adhatok?

Lajos megszeppent a válaszon, de aztán kivágta magát:

- Mi csak a somlekváros csirkét szeretjük! - aztán ment gyorsan tovább, miközben visszaszólt - Csókolom! Sietek!

A nagy sietségben nem vette észre, hogy éppen előtte lépegetett egy kicsike, alacsony, hajlott hátú nénike, maga előtt tolta, kis kétkerekű bevásárló kocsiját. Megtörtént a baj. Nekiment a néninek, mindketten elestek, a néni oldalra borult, Lajos pedig rátenyerelt a kiskocsira, kiborította, s szerteszéjjel gurult minden. A legnagyobb baj az, hogy egy doboz tojás is volt a kiskocsiban, azok mind összetörtek.

Lajos rettenetesen megrémült, feltápászkodott, aztán udvariasan segített a néninek is felállni, s kezdte összeszedegetni a szétgurult sokféle portékát. Lassan az emberek körülállták őket, s mondogatták a véleményüket.

- Rémesek ezek a mai fiatalok! - mondta egy vékonyhangú néni.

- Véletlen volt - mondta egy fiatal lány.

- Lajos hálásan nézett rá, de azért a többiek folytatták.

Nem néznek ezek semmit és senkit. - mondta egy úr.

- Meg kellene jól büntetni őket! - mondta valaki hátul a tömegben.

- Büntetni? - nevetett fel egy öregecske kövérkés néni cérnavékony hangon. A mai törvények tiltják azt…

- Igen, három napig, itt kellene tartani őket, hogy seperjenek a piacon! - jegyezte meg egy feketeöltönyös, nyakkendős, dipó táskás hivatalnok.

- Fizesse meg a kárt…- mondták aztán többen.

- Mire Lajos elkezdett kotorászni a zsebében, hogy összeszedje pénzét, de a néni azt mondta, gyere fiam, segíts hazamenni, megiszunk otthon egy teát, s megbeszéljük a dolgot.

- Véletlen volt! - szólt oda hangosan az embereknek, mire lassan elindult mindenki a dolgára, de azért még hosszasan tárgyalták az eseményeket, ahogy ez már lenni szokott egy városi piacon.

- Lajos megszeppenve állt előtte, s nyújtotta feléje a pénzét, de a néni legyintett, s azt mondta:

- Gizi néni vagyok! Gyere, menjünk!

- Lajos lassan ballagott Gizi néni mellett.

Elég sokat kellett gyalogolni, s közben hatalmas és beton dínókhoz hasonló emeletes házak, meg kockaházak mellett mentek el. A főutcán voltak díszes kirakatok, előttük sok bámészkodó ember. Majd elérkeztek egy lakótelepre, ahol mindent egyformára építettek, mert a házgyárban csak egyforma házakat tudtak gyártani. Ezek éppen kockákhoz voltak hasonlóak. Ám a lakók a lépcsőházakat itt virágmintákkal díszítették. Gizi néni a hóvirág lépcsőháznál megállt.

- Itt lakik a lányom az első emelet 4-ben, csak felszaladok a lakáskulcsért, s jövök.

Innen már nem sokat mentek, csupán két utcányit, ahol aztán régi bár időrágta, ám mégis díszes és elegáns emeletes házak álltak. Ezeket még megkímélték..

- Árnyas utca 17. – ott lakom.

- Megérkeztek.

Díszes kovácsoltvas bejáró, s hatalmas virágokkal teli lépcsőházba léptek be.

Gizi néni előkereste kulcsait, s bementek a lakásba. Lajos csak ámult.

Aztán teáztak, az iskoláról és a házi feladatról beszéltek, mire megkérdezte Gizi néni:

Nos, mit tudsz mondani a városról?

- Lajos kezdte sorolni:

A városban sok-sok nagy ház van, a járdákon temérdek néni, bácsi és gyerek siet és tülekedik, rohangál, mindenki siet valahova. Az úttesten autók és motorok, s kerékpáron közlekedő emberek. A városban sok szép, fényes kirakat is van. Az emberek emeletes házakban és lakótelepeken laknak. Mifelénk a lakótelepek kopottak. A mi városunk kisváros, de a gyárak miatt rossz a levegője. Úgy érzem magam, mintha be lennék zárva egy üvegkalitkába. Nincsen a városnak nagy virágos rétje, a parkot is olyan kicsire szabták, hogy igazán nem lehet ott semmit sem kitalálni. Lajos ekkor megállt, s ránézett Gizi nénire, aki bólintott, s azt mondta:
- Ügyes vagy! De tudod-e milyen volt itt a régi kisváros?

- Nem tudom, mert én már ebbe a kockavárosban születtem.

- Én még gyerek voltam, amikor jöttek a vasdínók, s a régi várost elkezdték felfalni. Pedig szép volt!

- Mesélj róla! - kérlelte Lajos

- Jó! Ülj ide, erre a kisszékre. Ott, ahol ma az üvegkupolás vásárcsarnok van, ott volt a régi híres piac. Igazi nagy zsibvásár.

S akkor nem voltak itt gyárak? - kíváncsiskodott Lajos.

- De voltak, malmok, sajtgyár, konzervgyár, bútorgyár, de azok nem ontották a mérgező gázokat. Akik nem a gyárakban dolgoztak, azok termelték a zöldséget, gyümölcsöt a földeken, s nevelték a jószágokat. Még a taljánok is innen vitték a kacsát, libát, az angolok, pedig a pulykát, de híres volt egykor az itteni picivárosi sonka is. Vetekedett a taljánok pármai sonkájával.

- S mi volt még a piacon? Nagyon érdekes lehetett.

- Bizony az volt. Jöttek a tejárusok, hozták a vajat, túrót, tejfölt, no és a kosarakban reggelente még ott volt a patyolatos konyhakendőben a meleg, édes vagy sós túrós lepény. Aztán zöldség ezernyiféle, friss és szép színes, s nagyon egészséges, no és a piac mellett. egy híres cukrászda, Abdul Ali cukrászdája. Olyan finomat bizony azóta sem ettem, mint amilyent ott Ali bácsinál, s aztán a főtér, közepén egy nagy szálloda, s körötte park, padok, fák, virágok és egy zenélő kút, de volt egy kis fedeles ivópavilon is, ahonnan a finom artézi vizet vihette mindenki haza, saját használatra. No és igen szép földszintes és 1- és 2 emeletes házacskák sorakoztak a főutcán és környékén. Igazi kisvárosi hangulata volt az egésznek. Vasárnaponként gyakran jöttek ide máshonnan is, s olyankor tele volt a város sétáló emberekkel és gyerekekkel.

- S hol játszottak a gyerekek? - kérdezte Lajos kíváncsiskodva.

- Voltak nagy parkok, labdázók és játszóterek, de még körhinta is működött vasárnap délutánonként, kint a fürdőligetben, ahol volt Gyopárka tündér csodatava. De az iskolában és kint a réten a Kakukk-domb alatti kiserdőben is lehetett szórakozni.. Az iskolának ahova most Te is jársz, akkor még hatalmas nagy játszóudvara, gazdasági udvara és kertje is volt. Akkor még úgy volt, hogy az iskolában étkeztek délben a gyerekek, s délutánonként egy-egy órát osztályonként váltva dolgoztak a kertben. Ott mindent termeltünk, hatalmas üvegházunk is volt, s volt két kertésze az iskolának, akik irányították a kerti munkákat. Bizony ott játszva megtanultunk gazdálkodni. A termék egy része az iskola konyhájára került, abból főztek. A többségét, pedig eladták a piacon. De jó hírünk volt, s a vevőink egy része házhoz jött. A piacozást, eladást a két kertész, Pali bácsi és Józsi bácsi feleségei intézték. Így bizony mi is részesei voltunk az iskola működtetésének. A kertben néha fára másztunk, de hatalmas udvarunk is volt, s szép labdázó helyek, kicsiknek és nagyoknak.S aztán mi lett?

- Érdekes dolog, de szomorú. Már gimnazista voltam, amikor jöttek olyan nagy fekete autók, aztán földmérők, majd összehívtak mindenkit, s közölték, kisajátították a házakat, földeket, kerteket. Az iskolakert is odalett, meg az udvar egy része. Azt mondták gyárakat építenek, mert itt van földgáz és olaj.

- S aztán? - faggatta tovább Lajos.

- Aztán, hipp-hopp néhány év alatt eltűnt a régi város, s panelházakat építettek, s jöttek-jöttek mindenhonnan az emberek. Lett itt egy ilyen város… kockaváros, betonváros. De most már halódik, pusztul minden, nincs gáz sem elég, meg mindent ide kell szállítani, hogy üveget gyárthassanak. Mondta is mamám mindig: "Buta ötlet volt ez a gyár. Bukfencet hánynak a homokban, hogy krumplis tészta legyen belőle. Úgy sem sikerül, ki látott már bukfencből grenadinmarsot!

- Mi mindig itt laktunk - mesélt most már Lajos. Mondta a nagyapám egyszer, mikor megmutatta a kedvenc lovának a fényképét. Ő volt Csinibaba… de elvitték Csinibabát is… a házunkat is lebontották, most ott áll egy hatalmas toronyház. Abban a házban mindig elromlik a lift, s a víz nem megy fel csak az ötödik emeletig, onnan külön szivattyúkkal nyomják a tizedikre is… - hadarta el gyorsan Lajos, ugyanis a keresztanyja éppen a kilencedik emeleten lakik, de volt, hogy hetekig ott ült a szobában, mert nem működött a felvonó s fájós lábbal nem tudott lépcsőt mászni.

- El ne felejtsem - folytatta Gizi néni - a régi városkának volt egy csodafája, az aranycsengettyűs körtefa. Ez a fa már akkor is itt állt, amikor a várost a sok történelmi pusztítás után harmadjára is újjáépítették lakói. Azt tartották az öregek, hogy az a körtefa a város jövőjének hordozója. Amikor építették ezt a betonvárost, akkor a fát átültették a városháza előtti parkba, mert az őslakók csodakörtefának tartották, s követelték a megőrzését.

- Igen, erről meséltek az iskolában is, most egy üveggömbbe zárták.

- Úgy van, mert elkezdett pusztulni a fa. Levelei egyre gyakrabban idő előtt elsárgultak, ágai elhaltak, s gyümölcsöt is mind ritkábban hozott. Mert megromlott itt a levegő, mérgező lett a föld a növényeknek. A gyárak ontják a mérges gázokat, s a hulladékot a földekre hordták ki. Aztán, hogy élni lehessen a város egy részére üvegkupolát építettek.

- Ilyen lett a város.

- Igen ilyen, a körtefát pedig egy nagy üveggömbbe zárták, hogy emlékként megmaradjon. De a körtefának élnie kell! - mondta Gizi néni. Mert a városunk is élni akar, olyan akar lenni, mint régen… Szerényebben kell élni, de szeretetben! meg kell menteni a várost! Meg kell találni a varázsigét, hogy minden elrendeződjön - fejezte be hosszú meséjét Gizi néni, s aztán kiment a konyhába, s egy tányér almásrétest hozott be, mellé pedig körtekompótot kínált Lajosnak.

- Kifizetem a tojásokat - nyögte ki hirtelen, de Gizi néni legyintett, s azt mondta.

- Rád nagy feladat vár, Lajos! A tojások különben is azért voltak, hogy összetörjed.

- Rám szükség van? Akkor én kelepcébe estem?

- Igen… Te leszel a fa megmentője! Mert mi téged, a város varázslói kiválasztottunk, mint a legrátermettebb fiút, aki éppen harmadik bé osztályos tanuló és Lajosnak hívják…

- Hogyan

- Türelem, rövidesen elmondom… Csak behívom társaimat a másik szobából.

- No, és a legfontosabb! Ismered Rézi mámit a fővarázslót – szólt még vissza az ajtóból, s aztán becsukta maga mögött az ajtót. Lajos nézelődött, mert ez régi ház volt, s ilyent még nem látott. Erre sohasem jártak. Szép díszes épület volt, ami valahogy megmaradt a régi városból itt a hajdani főtértől nem messze lévő utcában Ami feltűnt neki azonnal hogy a szoba sarkában egy gyönyörű, díszes almazöld cserépkályha uralta a teret. A kályhacsempéken sárkányok, griffek, sasok szinte csak arra vártak, hogy lelépjenek onnan, s elinduljanak birtokba venni a várost. Aztán itt voltak a nagy, kényelmes fotelek. Ilyeneket filmekben és régi fényképeken látott, s barnás, fényezett, díszes faragásokkal teli bútorok álltak a szobában, hatalmas olajfestmények a falakon.

Eddig jutott nézelődő töprengésében, mikor a szomszéd szoba ajtajában feltűnt Gizi néni és jött még két hölgy és egy úr. Lajos Meglepődött, hiszen felismerte őket, ők álltak az iskola előtt és tasakból eszegettek.

- Lajos, bemutatom a barátaimat.

Lajos eltátott a szájjal csak nézett, .

- Ő Pinty úr. – mondta Gizi néni - A varázslók tanácsának udvari főgondnoka.
A szürkekalapos úr, aki zacskóból ette a sült krumplit, ami egészségtelen, mert zsíros, de persze én is szeretem azért…- s cinkosan odakacsintott Lajos Pinty úrnak, aki most nem viselt kalapot, s nem evett sült krumplit, hanem szépen meghajolt és ezt mondta:

- Szervusz Lajos, harmadik bé osztályos tanuló - s hátrább lépett egy kicsit, mire Gizi néni folytatta, s a baboskendős nénire mutatott, aki előre lépett, s ezt mondta:

- Fáni néni vagyok a főpecsétőr.

- Csókolom - mondta Lajos. Ugye pattogatott kukoricát tetszett enni, ugyancsak zacskóból?

- Jól mondod Lajos, mert a pattogatott kukorica a legfinomabb csemege a világon - tette hozzá még.

- Én nagymamámnál ettem valamikor régen, mikor elmentünk egyik télen látogatóba hozzájuk Jászonfalvára. A mamám mézzel összekeverte, s úgy ettük, s a méznek kellemes fenyőillata volt. De itt a méz sem az igazi, olyan, mint a cukorszirup. Azt mondják ezt a mézet a városi boltokban gyakran hamisítják ..

- Bizony, bizony, jól mondod - helyeselt Gizi néni.

- Ezért kell megtanulni ismét mindenkinek, hogy más módon kell élni városon, mint eddig, s a falvak népével meg kell találni a harmóniát, hogy egészségesek legyünk mi, a gyerekek, a városok, a falvak és az egész Föld - tette hozzá Fáni néni olyan tanító nénisen.

- Akkor mi varázsolni fogunk?

- Igen - mondta a piros kalapos vénkisasszony, aki szintén meghajolt egy picikét, és elnevette magát. Ugye paradicsomos volt az orrom, azért nevettél?

- Igen! - volt a felelet.

- Én vagyok a titoknok, Málika a nevem.

- Nos, kedveseim, akkor tettekre fel - szólt Gizi néni, s így folytatta:

- Előbb Lajos elmondja milyennek látja a várost, mert előbb a házi feladat legyen kész! Megbeszéljük a teendőket, mert a dolog egyre sürgősebbnek tűnik.

Lajos így kezdte:

- A város tele van betonépületekkel, de vannak még régi házak is, mint ez is. Tehát szebbé kell tenni mindent. Az emberek mindig futkosnak. Ez nem jó, mert nem beszélgetnek, nem mesélnek… és még sok minden más is van, de csak ennyi jut eszembe - zárta le mondókáját Lajos, látszott, hogy zavarban van… és ez baj , mert elpusztul a körtefánk – tette még hozzá sietve

- Nos a megoldás?

- Nem olyan egyszerű - mondta Pinty úr.

- Össze kellene hívni a Városi Kupaktanácsot! - mondta a titoknok, s a másik kettő bólintott.

- Nincs arra idő már! Ha nem cselekszünk a körtefa elpusztul az üveggömbben, s akkor nem lesz a városnak jövője, csak gyatra múltja. Ezt akarjátok? - szólt Gizi néni harciasan.

- Azt nem lehet megcsinálni könyörgöm - kiáltott fel Lajos, mert úgy érezte most már egyre komolyabb a dolog, hiszen nem véletlenül nem történik semmi. Könyörgöm tessenek mondani, mit tegyünk?

- Meg kell menteni…, de hogyan – nyöszörgött bizonytalan hangon Fáni néni De hogyan?

- Hogyan? Hogyan! Ez az amit nem tudunk!- bizonytalanul mondta a fiú.

- A szennyező gyárakat el kell tüntetni, már úgysem adnak munkát rendeset, s csak működnek, mert erre lettek programozva. Át kell rendezni az életünket – jelentette ki Gizi néni – S ebben segítenünk kell mindenkinek!
- Programozva van minden? –

- Bizony Lajoska, beprogramozták, hogy örökké működjenek, s a városlakókat itt tartsák, mondván ez a munkahelyük.

- De itt dolgoznak! - szólt bele Lajos.

- Persze, mert ilyen a program, ilyen a város, mert mindenki azt hiszi, hogy ez a jó. Autóval furikáznak mindenhova, mindent beépítenek, s mindent zacskóból fogyasztanak, nem sokára lesz zacskós-levegő is.

- Nahát! - kiáltott fel Lajos.

- De egyszer el fog fogyni minden, s akkor ennek vége! – mondta Pinty úr.

- S akkor?

- Katasztrófa jöhet…ide is, mert meggondolatlanok voltak, akik döntöttek, s csak a pénznek hódoltak!

- Nahááát – ámult Lajos, akkor a tanító néni is sejt valamit, amikor ilyen városismereti feladatot adott.

- Bizony! Bizony! – mondták a hölgyek.

- De veled megtörjük a varázst. – jelentette ki Pinty úr

- Veleeeem? Hogyan?

- Rézi mámi varázsmondókájával, mert az ősidők óta védi a honalapító embereket és utódait.

S ekkor megcsördült a telefon a szobában, és Lajos zsebében a mobiltelefon. Egyszerre történt. Gizi néni felvette, Lajos is bekapcsolta. Üzenetet kaptak valahonnan, amely így szólt:

„Halló, halló figyelem, minden városlakónak üzenem. Gyertek a körtefához, gyertek a körtefához… Gyorsan, gyorsan… Mindenki adja tovább, mert el akarják vinni a körtefát, a mi városunk csodakörtefáját... Gyertek, gyertek! Mentsük meg! Mentsük meg!”

- Nohát - toppantott Gizi néni - eljött az idő… most kell cselekedni, mert ha mindenki ott lesz, akkor sikerül a varázslat, s ismét élhető város lesz a mi városunk.

- Úgy van, úgy van! Úgy van! - mondta egyszerre Fáni és Málinka.

- De ki telefonált? - kérdezte Pinty úr.

Összenéztek, nem tudták. Lajos azt mondta:

- Szerintem Rézi mámi unokája, aki városvédő, s most kéri a segítséget. Márpedig akkor tenni kell a dolgunkat. Apám is azt mondta nekem egyszer: „Ha a dolog azt kívánja, akkor meg kell tenni.” Akkor lássam, hogy is mondta Rézi mámi?

- Jaj ki ne mond, csak ott lehet elmondani a körtefánál, s mi is elmondjuk a kulcsszavakat, ha ott lesz mindenki. Különben nem sikerül a varázslat.

- Jól van, csak végiggondolom magamban!

- Rendben - mondta Gizi néni - de ki ne mondd a szavakat!

Lajos átment a másik szobába gondolkodni.

„Kecskebéka, rézkilincs,

üvegharangban van a kincs,

üvegharangban körtefa

virágaid bontsd ki ma!

Pity, paty, potty

Toty, loty, motty”

S akkor háromszor körbejárom a gömböt gondolta még.

- Ez az! Megvan! Mehetünk! Sikerülni fog!

Az utcán nagy volt a forgalom, de mindenki nagyon udvarias volt. Senki nem tülekedett, nem dudáltak az autók. A varázscsapat szaporázva szedte lépteit, de mintha mindenki tudná, hogy kik ők, utat engedtek nekik. Elől ment Gizi néni kezében egy esernyővel. Utána ment Lajos, ő az iskolatáskáját lóbálta. Karonfogva jött Fáni és Málika, kezükben egy-egy üvegcsengő. Zárta a sort Pinty úr, kezében egy lepkehálóval. Volt még náluk kilenc gerezd fokhagyma, kilenc vöröshagyma, három szelet vajas kenyér.

Mentek a főtérre, mindenki arra tartott. Amikor Gizi néni vezette varázscsapat odaért, hirtelen csend lett. Az üveggömbben kigyúlt a kékes- zöldes fény és zenélni kezdett a körtefa. Sokan azt mondták: „Ez a hattyúdala”, de aztán elhallgattak.

A polgármester meghajolt mind az ötűk előtt külön-külön, s azt mondta:

- Szánom-bánom mi hibáztunk, ide vitt a mohóságunk. Lakhatatlan lesz a város. Csak Ti tudtok segíteni, hogy éljen a körtefa, s mindenki kezdjen aztán másként élni.

Gizi néni felemelte az esernyőt, s elkezdett esni az eső.

„Ess! Eső! Ess!

Minden tiszta lesz” - mondta.

S erre mindenki ütemesen tapsolta a ritmust. Esni kezdett, mindenki állt és tapsolt.

Ekkor Lajos szülei és testvérei is odaértek, s megölelték Lajost. Lajos büszke volt erre.

Pinty úr odament az üveggömbhöz, egy varázskendővel megtörölgette, mire elállt az eső, s fényesen csillogott a gömb, aranyló fényeket árasztott, szinte bearanyozta a várost. Pinty úr odament a polgármesterhez, s azt mondta:

- Jöjjön kilenc városi tanácsos, s ültessen el a gömb körül egy-egy hagymát, s egy-egy fokhagymát szép arányosan egyforma távolságra egymástól.
Jöttek a tanácsosok fekete talárban, fekete kalapban, s elkezdték kimérni a hagymáknak a helyet. Nehezen ment, nem voltak ehhez szokva. Közben Pinty úr, Fáni néni és Málika körbejárt és megette a három szelet vajaskenyeret.

Kérdi aztán az egyik tanácsos:

- Ez meg mire jó?

- Hát elűzi a gonoszt - mondta Lajos - hiszen minden mesében benne van! Ti nem olvastok mesét?

- Háááát… bizonytalankodtak a válasszal a tanácsosok és fintorogtak egy sort..

- Ez a baj! Ha már a tanácsosok sem olvasnak, akkor milyen tanácsokat adnak! - méltatlankodott Lajos tovább.

Végre sikerült elrakni a kilenc hagymát és a kilenc fokhagymát miután a segítségükre sietett a hivatali portás bácsi.

Gizi néni ekkor ismét felemelte az esernyőt, s így szólt:

„Üveggömb nyílj ki!

Három suhintásra,

Három varázsszóra

Három kívánságra!”

Aztán Pinty úr, Fáni és Málika háromszor körbejárták a gömböt, s közben csengettyűztek ütemesen. Egyszerre az aranyló fény vibrálni kezdett, kék, zöld, lila fénysugarak, mint az üstökösök jártak a gömbben körbe-körbe. De a gömb még nem nyílt ki:

A tömeg felzúgott:

- Nem sikerül! Mi lesz a körtefával, mi lesz velünk, a várossal? Hallatszott innen is meg onnan is. S ekkor Gizi néni ismét felemelte az esernyőt. Hirtelen csend lett. Megcsörrent Lajos telefonja, s Rézi mámi szólt neki

- Lajos! Most!

Mire Lajos háromszor körbejárta a gömböt és hangosan mondta:

„Kecskebéka, rézkilincs,

Üvegharangban van a kincs,

Üvegharangban körtefa

Virágodat bontsd ki ma!

Patty, patt, patty

Totty, lotty, motty!”

Lajos odament, megsimogatta a fát, s az énekelni kezdett. A gömb kinyílt, s hirtelen csoda történt, a betonváros helyébe egy csodálatos virágváros teremtődött.

A gyerekek körtáncot jártak az utcákon, az autók mind megálltak, a nénik és bácsik nem rohangáltak.

A polgármester megköszönte, s ígéretet tett, hogy ezentúl ilyen szép virágos lesz ez a település. Sőt! – és a nyomaték kedvéért a mutatóujjával az égre mutatott, a földekre, vizekre vigyázunk, mint a szemünk fényére!

- Ez legyen az egyes törvény! – mondta Lajos, mire mindenki éljenezni kezdett, még a mogorva tanácsosok is.

S a körtefa muzsikált, énekelt, s aranypillangó szállt fel az ág hegyéről. Pinty úr azonban hiába csapkodott hálójával, hogy megfogja nem sikerült neki, amit azonban ő sem bánt, s nevetve táncolt ő is körbe-körbe. Elől táncolt Gizi néni, aztán jött a polgármester, őt követte Fáni és Málika, aztán a tanácsos urak, Pinty úr, s végül Lajos, De ott volt még a kiskutyánk is, cirmos szőrű kicsi macskánk, s mindenki, aki szerette Virágvárost, mert ez lett a neve. Persze azért mondogatták, hogy ez valójában Gyöngyfalva!”

Lám, ez volt a mese, amire mindenki nagyon vágyott.