Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kékszakállú herceg vára

2011.03.22

Bartók – A kékszakállú herceg vára

 

A kékszakállú herceg vára Bartók Béla egyfelvonásos operája (op. 11, Sz. 48, BB 62), melynek szövegkönyvét Balázs Béla írta.

Az operát Bartók 1911-ben fejezte be, de bemutatója csak hét évvel később, 1918-ban volt a budapesti Operaházban. A darabnak két szereplője van: a Kékszakállú herceg (bariton vagy basszus) és Judit, az új felesége (szoprán vagy mezzoszoprán).

A mű keletkezése

Az 1900-as évek elejét Európában az elmagányosodás, a „világfájdalom” hangulata jellemezte. Ezt tükrözte a korszak filozófiája, művészete, irodalma. Ez a világnézet, vagy inkább hangulat, komolyan hatott a kor értelmiségére, a művészvilágra, így Balázs Bélára és Bartók Bélára is. Ilyen körülmények között írta meg 1910-ben Balázs Béla – a kékszakállú régi korokból származó, eredetileg francia mondájára alapozva – „A kékszakállú herceg vára” című misztériumjátékát. A Kékszakáll egyébként valóban élt, Gilles de Retz, Gilles de Rais vagy Gilles de Laval volt a neve, Franciaország marsallja volt, és bűnei miatt az inkvizíció 1440-ben halálra ítélte. Az irodalmi műben a sok más helyen asszonyfaló szörnyetegként bemutatott Kékszakállú a magányos, sorsszerűen egyedülvaló ember példája lett, maga a darab pedig a férfi és a nő egymásra találásának, vagy inkább egymásra nem találásának lélektani mélységeit, a lélek rejtelmeit és szenvedéseit igyekszik bemutatni. Balázs Béla a Kékszakállút egy magyar népballada hőseként értelmezi és mutatja be.

1909-ben megnősült, első felesége – korábbi tanítványa – Ziegler Márta volt.

„»A kékszakállú herceg vára« című misztériumot 1911 márciusától szeptemberéig zenésítettem meg” – írta a bemutatóra készült kiadványban. Új művét – amit feleségének, Mártának ajánlott – a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatára nyújtotta be, de azt előadhatatlanságra hivatkozva visszautasították.

 

Bartók operáját hét évvel a keletkezése után, 1918. május 24-én, 19 órai kezdettel mutatták be a Magyar Királyi Operaházban, Zádor Dezső rendezésében, a díszleteket Bánffy Miklós tervezte. A premieren a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt. Figyelemre méltó, hogy a regös szövegét Palló Imre mondta el.

 

Az operát nyolc előadás után levették a műsorról, és egészen 1936-ig nem is adták elő többé Magyarországon. Az 1936. október 29-ei, Sergio Failoni vezényletével felújított előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt, a rendező Nádasdy Kálmán, a díszlettervező Oláh Gusztáv volt. Az előadás hatalmas sikert hozott, Bartókot több mint tízszer tapsolták ki a színpadra. Az operát külföldön először Frankfurtban mutatták be, 1922-ben. Ezen az előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt.

 

A meséje

 

Az opera a „legendás időkben” játszódik a Kékszakállú várában. Valójában azonban nem valódi környezetben és időpontban történnek az események, hanem egy férfi lelki életének meg nem fogható zárt világában, amelynek rejtelmeibe igyekszik behatolni az azt megismerni akaró a szerelmes nő.

Az opera a regös népies ízű prózai prológusa után kezdődik. A Kékszakállú herceg – Judit szüleinek ellenére, vőlegénye is volt már – új feleséget visz a várába. A szövegkönyv a következőként írja le a színpadi helyszínt:

Hatalmas, kerek, gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban; négy még szemben, kettő már egészen jobboldalt. Különben sem ablak, se dísz. A csarnok üres, sötét, rideg, sziklabarlanghoz hasonlatos. Mikor a függöny szétválik, teljes sötétség van a színpadon, melyben a regös eltűnik. Hirtelen kinyílik fent a kis vasajtó és a vakító fehér négyszögben, megjelenik a Kékszakállú és Judit fekete sziluettje.

Kékszakállú: „Megérkeztünk./Íme lássad:/Ez a Kékszakállú vára./Nem tündököl,/mint atyádé./Judit, jössz-e még utánam?”

Judit szerelmes, a Kékszakállúról és a váráról szállongó szörnyűséges hírek ellenére is követi férjét: „Megyek, megyek Kékszakállú.”

A várba lépve észrevesz hét lezárt ajtót. Kéri a Kékszakállút, nyissa ki, hogy

„Szél bejárjon, nap besüssön”.

A Kékszakállú vonakodik, figyelmezteti is Juditot, de ő egyre követeli a kulcsot. A Kékszakállú odaadja az első ajtó kulcsát.

(Az ajtó feltárul, vérvörös négyszöget nyitva a falba, mint egy seb. Az ajtó mögül mélyből jövő véres izzás hosszú sugarat vet be a csarnok padlójára.) „Ez a kínzókamra, Judit” – mondja a Kékszakállú. Judit megrendül a vér látványától, de a második ajtó kulcsát is kiköveteli.

(Csattan a zár és feltárul a második ajtó. Nyílása sárgás vörös., de szintén sötét és félelmes. A második sugár az első mellé fekszik a padlóra.) Az ajtó mögött a fegyveresház van, tele véres hadi szerszámokkal. Judit kéri a többi kulcsot is, hiába kérleli a Kékszakállú: „Vigyázz, vigyázz miránk, Judit!”

A harmadik kulcs a kincseskamrát nyitja. (Judit megfordítja a kulcsot. Meleg, mély érchanggal nyílik az ajtó. A kiömlő aranyfénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit az ékszereken is vért lát, miként a korábbi szobákban is: „Vérfolt van az ékszereken!”

(Hirtelen a negyedik ajtó felé fordul és gyorsan kinyitja. Az ajtóból virágos ágak csapódnak ki és a falban kékes-zöld négyszög nyílik. A beeső fénysáv a többi mellé fekszik a padlón.) Judit szép virágoskertet lát. „Minden virág neked bókol” – mondja a szerelmes Kékszakállú, ám Judit a rózsákon is vért vesz észre. Kérdéseire a férfi egyre kétségbeesett kéréssel válaszol: „Judit szeress, sohse kérdezz”.

(Az ötödik ajtó feltárul. Magas erkély látszik és messzi távlat, és tündöklő özönben ömlik be a fény.) A herceg büszkén mutatja be országát: „Lásd ez az én birodalmam,/Messze néző szép könyöklőm./Ugye, hogy szép nagy ország?”, amire

Judit elámulva válaszol: „Szép és nagy a te országod.” A férfi lelkesülten tovább folytatja: „Most már Judit mind a tied./Itt lakik a hajnal, alkony,/Itt lakik nap, hold és csillag,/S lészen neked játszótársad.”

Judit azonban itt is baljós árnyat fedez fel: a tájat véres árnyat vető felhő takarja, de azért ki akarja nyittatni a további két ajtót is. A Kékszakállú kétségbeesve hívja szerelemre, de a nő nem tágít, kéri a hatodik kulcsot is.

(Judit némán követelően nyújtja érte a kezét. A Kékszakállú átadja a kulcsot. Judit a hatodik ajtóhoz megy. Mikor a kulcs elsőt fordul, zokogó mély sóhajtás búg fel.) A herceg még most is könyörög: „Judit, Judit ne nyissad ki!” – mindhiába. (Judit hirtelen mozdulattal az ajtóhoz lép és kinyitja. A csarnokon mintha árny futna keresztül: valamivel sötétebb lesz.) Az ajtó mögött a könnyek tava van, a bánat és a szomorúság helyszíne.

A férfi, felkészülve az újabb kérésre, előre kijelenti: „Az utolsót nem nyitom ki. Nem nyitom ki.” Judit – noha sejti már, mit rejt a hetedik ajtó – mégis, már-már hisztérikusan követeli annak kinyitását. A herceg megtörve adja oda neki az utolsó kulcsot: „Fogjad… Fogjad… Itt a hetedik kulcs./Nyisd ki Judit. Lássad őket./Ott van mind a régi asszony.” (Judit még egy ideig mozdulatlan. Aztán lassan, bizonytalan kézzel átveszi a kulcsot és lassan, ingó lépéssel a hetedik ajtóhoz megy és kinyitja. Mikor a kulcs csattan, halk sóhajtással becsukódik a hatodik és az ötödik ajtó. Jóval sötétebb lesz. Csak a négy szemközti ajtónyílás világítja színes sugaraival a csarnokot. És akkor kinyílik a hetedik ajtó és holdezüst fény vetődik be rajta, hosszú sugárban, megvilágítva Judit arcát és a Kékszakállúét.) (A hetedik ajtóból előjönnek a régi asszonyok. Hárman koronásan, kinccsel rakottan, glóriásan. Sápadt arccal, büszke járással jönnek egymás mögött és megállnak szemben a Kékszakállúval, aki térdre ereszkedik.) Ezt mondja: „Szépek, szépek, százszor szépek.”, majd sorra elmeséli, hogyan ismerte meg őket: az elsőt hajnalban, a másodikat délben, a harmadikat este lelte. (A Kékszakállú megáll Judit előtt. Hosszan szembenéznek. A negyedik ajtó becsukódik.) „A negyediket éjjel leltem.” Judit ijedten válaszolgat, kérlel, de már nincs visszaút. A Kékszakállú palástot terít a vállára, koronát tesz a fejére, ékszerekkel díszíti. „Szép vagy, szép vagy, százszor szép vagy,/Te voltál a legszebb asszony,/a legszebb asszony!” – mondja. (Hosszan szembenéznek. – Judit lassan meggörnyed a palást alatt és gyémántkoronás fejét lehorgasztva, az ezüst fénysáv mentén bemegy a többi asszony után a hetedik ajtón. Az is becsukódik.)

A remélt, vágyott boldogság helyett újra eljött a magány, az örök egyedüllét. A Kékszakállú megrendülten rebegi: „És mindig is éjjel lesz már…/Éjjel… éjjel…”f